Úgy gondolom, először mindannyian úgy képzeljük, az élet egyenesen tart előre; aztán egy ponton képesek leszünk összekapcsolni a tapasztalatainkat, levonni a következtetéseket, és ettől a ponttól kezdve készek vagyunk tenni a tökéleteset. Legalábbis velem – és sokakkal körülöttem – így történt. Később megtanultam azt is, hogy ha el is érünk ebbe a gyönyörű lelkiállapotba, ez csupán rövid ideig tart, és folytatnunk kell a munkát, amíg el nem érjük a következő pontot. Az ilyen pillanatok közti időt az életem és a munkám “fázisainak” nevezem, s ahogy növekszem és fejlődök, megpróbálom követni az ösztöneimet addig, míg másik – remélhetőleg valami előremutató – irányba nem terelnek.